Porcsalmy tanár úr emlékére

Dr. Porcsalmy János

(1917 – 2022)

A hozzá közelebb álló kollégák így emlékeznek a Tanár Úrra:

A tantestületben már hosszú évek óta inkább vannak jelen volt tanítványai, mint volt kollégái. Aktív pedagógusként egy egész korszakot jelentett ebben a gimnáziumban – ez a korszak negyvenöt évvel ezelőtt, nyugdíjaztatása évében zárult le. (!) És erre a nagyon idős emberre könnyekkel a szemében emlékezik ma, aki közelről ismerte. Még néhány év előtt is – kevéssel a századik életévét megelőzően – bejött hozzánk János bácsi időnként. Az alapítás után hat évtizeddel még mindig nyomon követte legnagyobb büszkesége, az Iskolamúzeum sorsát. Utóbb már csak kinyomtatott fényképeken tájékoztathattuk erről, mindig kitéve az új és új, féltve óvó kérdéseinek, s örülve, ha elégtétellel nyugtázott ezt-azt. Ám még amikor utoljára bent járt nálunk, és találkozott néhány, akkor tizenéves diákkal (akik nagyjából a dédunokái lehettek volna), őket ugyanúgy percek alatt elbűvölte a makettekről és a szobrok eredetijéről szóló meséivel, mint világéletében a mindenkori fiatal nemzedékeket. Öröm volt nézni, amint csillogó szemmel és szó szerint tátott szájjal hallgatják.

Dr. Porcsalmy János az 50-es évek középső harmadától tanárként, történelem szakfelügyelőként, tankönyvszerzőként közreműködött gimnáziumunk és a megye oktatásügyében, – előbb az építészettörténeti makettekkel, majd számos más, korokat, alkotásokat másolatként illusztráló tárggyal rendelkező gazdag múzeum alapítójaként, szervezőjeként. Munkatársak tucatjával és diákok százaival működött együtt, nem beszélve az ország határain is messze túlnyúló szakmai ismeretségeiről, amelyeknek szintén sokat köszönhet a múzeum. Gondoskodó, adakozó, szervező, író és elkötelezett ismeretterjesztő, lehetőség szerint a kollegialitáson túl barátként is megnyilvánuló férfi volt. Ellenállhatatlanul sugárzott szeretetet és terjesztett műveltséget – egyaránt lenyűgöző gazdagságban. Olyasvalakit veszítettünk el személyében, akit igazán lehetett rajongásig szeretni. Élénk, sőt, nyitott szellemiségű maradt a legutolsó időkig, akik közel állhattunk hozzá, ittuk a szavait, és egyetlen alkalmat se mulasztott el, hogy a tágabb szakmai környezet, az ő volt legélénkebb, egyszersmind legcsaládiasabb életköre iránt széles-széles körben érdeklődjön; emlékezett mindenre, amit a megelőző alkalmakkor hallott erről az általa olyannyira pártolt társaságról, a (mai nevén) Debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumról. Beleértve még az iskola diákutánpótlását, minden értelemben vett előmenetelét is. Már annak is csaknem negyed évszázada, hogy a Debrecen Város Közoktatásáért kitüntető díjban részesült (1998-ban). Az ezóta eltelt időben is cikkeket írt a város múzeuma számára, nagyobbrészt beszámolók formájában a mi múzeumunk tárgyairól, de húsz éve még párbeszédes ismertetőket is rögzített videóra akkori csokonais diákokkal, akikkel az ezredfordulóig restauráló szakkört vezetett. Mindig szívesen sietett segítségünkre véleményével, ha kérdeztük erről-arról, száz esztendősen is mesélt történelmi összefüggésekről, bámulatos, nyomdakész szófűzéssel és soha egy fél percre sem kihagyó emlékezettel – e tulajdonságait szinte bármelyikünk irigyelhette volna. Kedves, udvarias, visszafogottan, de emberi karaktere egyik legmélyebb jegyeként komolyan ragaszkodó, másfelől mindenben körültekintő ember volt.

Igen, legfőként talán bölcs, olyan, aki képes lehetett nagy igazságokat mondani még azokon az érettségi találkozókon is, ahová volt tanítványai – már egytől-egyig nyugdíjasan – egészen a legutóbbi időkig rendre meghívták, illetve megszervezték számára a jelenlét lehetőségét. Hogy is ne tették volna?

Nemzedékek számára vált emlékezetessé egyénisége, teljesítménye. Elképzelni is nehéz, mekkora energiával tölthette fel fiatalabb korában azokat, akiket tanított, ha ebből a tulajdonságából még száz éves kora utánra is olyan nagyon sok maradt, hogy az őt időnként meglátogató egy-egy pedagógus őtőle, a félszáz évvel idősebbtől kapott szárnyakat s nyerte vissza az életben és a szakmában megtartó lendületet. Még a köszönet, a hála is üres szó, még a csordultig tele szívvel fogalmazódó emlékezés kifejezései is semmitmondók. Akik szívesen vették a tanítást és az atyai barátságot tőle, azok felé János bácsinak mind a két keze ki volt nyújtva nyilvánvalóan egész életében. Legjobban tesszük, ha példáját útmutatásnak tekintjük, és nehéz történelmi időket is kiálló küzdelmei erősítenek tovább bennünket is, különösen egész élete emberi és szakmai eredményességét látva. „Műveld a csodát, ne magyarázd!” Nagy László mondata így lett szállóigévé, ám János bácsi magyarázatai is rendre csodává álltak össze azok fejében, akik meghallgatták őt, s a legtöbbet mond róla, hogy élete csodája más és sokkal több volt, mint egy tanár hétköznapi működése, éppen úgy, mint ahogy a puszta tanítást egészen bizonyosan felülmúlja bizonyos mértékig a bölcsesség és a valóságos szeretet ezen a földön.