Élménybeszámoló Finnországról

Támcsu Gergely

2008 novemberének harmadik reggele volt, amikor több mint másféltucatnyi diák és két kísérő tanáruk nyakába vette a világot. Hosszú, izgalmas, fordulatos, néha nehéz, de mégis fantasztikus úton vettek részt.

A hatalmas táskák, bőröndök hada állta el a debreceni Nagyállomás bejáratát. A sötétben újabb és újabb arcok ismerős vonalai rajzolódtak ki. Szép lassan mindenki megérkezett, majd az Inter City fedélzetére kerültünk, s néhány órával később a hatalmas „vasmadár” gyomrában eszméltünk fel izgatottságunkból. Csodaszép volt a repülés! Nekem ez volt az első légi utam, s mondanom sem kell, minden várakozást felülmúlt! Például amikor a felszállásnál először hasítottunk a felhők közé, vagy amikor leszállás előtt a szürkésfehér takaró foltjai között a finn szigetvilág tárult szemünk elé. Örök élmény marad!

Helsinki repülőterén új családokat kaptunk finn fogadóink személyében. Náluk töltöttük el a következő kilenc napot. Én és osztály-(egyben pad-) társam egy nagyon kedves, és gondoskodó családhoz kerültünk. Első esténken odaadtuk nekik itthonról vitt ajándékainkat, s egyben felvilágosítást is adtunk róluk, mint például a pálinkát nem biztos hogy megéri boros pohárból inni. Már akkor feltűnt nekem néhány az itthonitól eltérő furcsaság. Ők általában nem zárják a házuk ajtaját, vagy szinte minden háznál van zongora és szauna. Majd az első hazaküldött élet- és hangulatjelentés közben a számítógép klaviatúráján lévő különbségek megszokása is kissé meghosszabbította átlagos gépelési időm tartamát.

A finn iskola meglepően modern, és sajátságos volt számomra. A diákok nemtörődömségét feledtette a tantermek felszerelése és a korszerű tanítás. A cél, amiért valójában kiutaztunk, két részből állt. Az egyik része a nyelv tanulása és gyakorlása, a másik pedig egy zenés és táncos műsor bemutatása volt. A produkciónkhoz kapott hangtechnikai felszerelések engem teljesen ámulatba ejtettek, bár nem hinném, hogy másokra is ilyen hatást tettek volna, hiszen kinek érdekes egy fekete láda, két összeragasztott fadarab, vagy a sok színes zsinór, ami a ládát és a fadarabokat összeköti. Az előadás egy magyarországi utazásra invitálta a befogadó közönséget, szerintem egész érdekes formában. Szerencsére azt is elmondhatom, hogy sikeres előadásban. A zenélésen kívül részt vehettünk egy igazi finn házibulin, egy csodás tóparti éjszakán, egy akkor iszonyatos, de most már megmosolyogtató svédországi hajóúton. Számomra ez utóbbi volt az egyik legkedvesebb élmény, hiszen nemcsak repülőn, de hajón sem utaztam azelőtt. Bár magától a hajóúttól többet vártam, ám Stockholm minden szenvedést megért. Igaz, én talán nem voltam olyan rosszul a hajókázástól és a tengeri vihartól, mint mások, így a svéd fővárost minden értelemben nyitott szemmel tudtam bejárni. Nagyon érdekes volt számomra, hogy Helsinki modernségét, igazi nagyvárosi légkörét és Stockholm régi városrészének sikátoros jellegét alig 24 óra leforgása alatt átérezhettem.

Sok barátság született a finn és magyar diákok között. Talán pont ezért okozott olyan furcsán megmagyarázhatatlan, s idegen érzést a búcsúzás. A hazaindulásunk előtti estét „ kiscsaládunkkal” töltöttük. Nehezebb lett táskám egy ajándék halfiléző szettel. Habár nem igazán tudom, mikor fogom ezt kihasználni, de lehet, nem is ez volt az ajándék célja. Igaz, aludni nem nagyon tudtam ágyam nyikorgásától, a finn nemzeti ételek összességét odaadtam volna egy tál paprikás krumpliért, és a napot is csak ritkán láttam, mégis azt mondhatom, hogy igazán jól éreztem magam, és egyszer még, ha tehetem, a családommal is visszatérek.

Mikor földet ért a lábunk Ferihegy repterén, kicsit talán szomorúak voltunk, hogy ilyen hamar kellett hazajönnünk. Bár meglepően tapasztaltuk, hogy az itthoni élet sem állt meg, míg távol voltunk, és természetesen jólesett hallani ismerőseinktől, barátainktól, hogy hiányoztunk nekik. Úgy érzem, ez is egy fontos pillanata volt az útnak: a megérkezés.