Mit jelent számomra Finnország?

Mit jelent számomra Finnország?

Szabó Judit Rebeka 12. A

Ez a történet 2008 áprilisában kezdődött. Húsz finn diák jött Klaukkalából  Debrecenbe, hogy egy zenés műsort adjanak elő. A korábbi években is volt már erre példa, de ez mégis más volt számomra, hisz én is fogadtam egy lányt: Mirvát, aki itt tartózkodásuk alatt nálunk lakott. Így én is részt vettem a közös programokban, jobban megismerkedhettem más finnekkel is. Igaz a nappalok nagy részét külön töltöttük, de este mindig együtt buliztunk. Az utolsó közös esténken barátkoztam össze Iris Vainioval, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot.

Már áprilisban terveztem, hogy kihasználom az iskolám nyújtotta lehetőségeket, és azt, hogy finnt tanulok, és a finntanárnő segítségével elkezdtük szervezni az egy hónapig tartó utazásomat. Időközben csatlakozott egyik osztálytársam, Puskás Ági is. Augusztus középén indultunk Klaukkalába, ahol az első másfél hetet Iriséknél töltöttük, majd hetente költöztünk, hisz csak így tudták megoldani az elszállásolásunkat, de mi ennek is nagyon örültünk. Abba az iskolába jártunk, ahol a novemberi koncertet adtuk, úgyhogy mi nemcsak tanultunk ott, hanem „felmértük a terepet” is.

Őszintén megvallva én nagyon szerettem ott élni. Az az egy hónap nem csak arról szólt, hogy kint voltunk, és a nyelvet gyakoroltuk. Mi barátkoztunk. Szinte mindenkivel találkoztunk az áprilisi csapatból, és váltottunk pár szót. Jólesett, hogy emlékeztek ránk, és szerintem ők is hasonlóképpen éreztek. Szállásadóink családtagjaival, barátaival is megismerkedtünk. Mindig újabb, és újabb emberekkel kezdünk beszélőviszonyt kialakítani az iskolában is, akik, ha csak egy pillanatra is találkoztunk a folyosón, széles mosollyal integettek felénk, és tárt karokkal fogadtak minket novemberben, mikor még tizennyolc további magyar diákkal, és egy komplett műsorral mentünk vissza. Nagyon örültem, hogy újra láthatom a Vainio családot. Ők voltak augusztusban az első családunk, és Ágival novemberben is ott laktunk. Úgy érzem, ebben az esetben valóban megállja a helyét a család szó, hisz nem csak alvóhelyet és ételt biztosítottak nekünk, hanem befogadtak minket. Esténként beszélgettünk, viccelődtünk, volt, hogy pókereztünk is, bár hamar kiderült, hogy nekem finnül sem megy túl jól a blöffölés. Reménykedtem abban, hogy a többiek is hasonlóakat tapasztalnak majd. Közben izgultam a műsor miatt is, hogy minden jól sikerüljön. Néha kissé úgy éreztem, két tűz közé kerültem. Szerettem volna sok időt tölteni Irissel, és a többi finn barátommal, hisz nem tudhattam, mikor lesz lehetőségem megint látni őket, de emellett nem hanyagolhattam el osztálytársaimat sem.

Több külön programunk is volt. Voltunk városnéző körúton Helsinkiben. Bejártuk a város főbb nevezetességeit, ellátogattunk a híres Sziklatemplomhoz, melynek érdekessége, hogy falait egy kivájt szikla képzi. Jellemző módon a múzeumlátogatás sem maradhatott ki, az Atheneum nevű művészeti múzeumba mentünk el. Ez egy klasszikus művészeti múzeum, ha bárki arra jár, őszintén ajánlom neki, hogy látogasson el oda, hisz többek közt található ott Paul Gauguintől és Vincent Van Goghtól festmény, de még Rodin Gondolkodó című szobrának méretarányos reprodukciójával is találkozhatunk. De azt hiszem, ennyi elég is a múzeum reklámozásából. Hadd folytassam inkább mondandómat a svédországi hajókirándulással. Úgy érzem, mindenkiben ez a két és fél nap hagyta a legmélyebb nyomot. A klaukkalai gimi kórusával mentünk. Volt szerencsém csatlakozni hozzájuk és egy Stockholmban található kis finn templomban velük együtt énekelhettem.

Az emberek téves szereotípiák alapján azt hihetik, hogy mivel északi népről van szó, általánosan a rideg távolságtartó magatartás jellemző rájuk, s ez előadásaikban, művészetükben is megmutatkozik. Ezt meg szeretném cáfolni, példaként felhozva a kórusdarabokat, amiket előadtunk. Ezek energikus, szerethető dallamú, többnyire vidám dalok voltak, és mindenki szívesen és lelkesen énekelte őket annak ellenére, hogy a közönségünk nagy részét a magyar csoport tette ki. Ezután sétálgattunk még a városban, beszélgettünk, céltalanul bolyongtunk egészen addig, míg a hírtelen jött eső vissza nem zavart minket a nagy tengerjáró fedélzetére. És természetesen a visszaúton még önfeledtebb szórakozás vette kezdetét. Persze itt is inkább a finnek maradtak talpon, hisz magyar társaim nagy része levonva az előző esti tanulságot, miszerint többen tengeri betegség tüneteit vélték felfedezni magukon, inkább a megjósolt vihar előtt igyekeztek visszajutni biztonságot ígérő kabinjaikba. Ez az utazás tökéletes volt még nemzetközi kapcsolatok kiépítésére is, bár minden egyes fél számára egyértelmű volt, hogy ezek a diszkóban kötött friss és felületes ismeretségek a feledés homályában süllyedtek abban a pillanatban, amikor elhagytuk a fedélzetet. A kórus tagjainak aznap iskolába kellett menniük, úgy hogy ők a kikötőből egyenesen odautaztak, s az igazat megvallva én is inkább velük mentem, ahelyett hogy Helsinkiben maradtam volna saját csoportommal. De úgy éreztem, hogy el kell búcsúznom. Nem is bántam meg döntésemet. Az ez után következő hazautat nem éreztem olyan szívfacsarónak, mint az elsőt. Talán azért, mert ez alkalommal minden belső gondolatomat elnyomta a többiek folyamatos zajolása.

Mégsem fejezhetem még be történetemet, hisz akkor nem lenne teljes. Ugyanis még egy hétre áprilisban kiutaztunk Lillával, egy másik osztálytársammal, hogy a pályázat anyagát összefoglaljuk. A Vainio család ismét vállalta a szállásadó szerepét. Mondanom sem kell, mekkora öröm volt ismételten látni őket. Úgy érzem, ez a program tökéletes lehetőséget nyújtott mindenkinek arra, hogy megismerjen egy másik kultúrát, életformát, idegen nyelvtudását a gyakorlatban is kipróbálja, és ha igazán akart, igaz barátokra találhatott. Hisz ha a műsor maga feledésbe is merül, mindig lesz egy levelezőtárs a világ északi részén, aki emlékeztet minket arra, hogy valaha létrehoztunk valamit.